rendes neve van.

ugyanez.

de most nem ő a főszereplő.

hanem a névtelen tóthferi.

aki(k) itt van minden házban és alakban.

tóthferi hajléktalan a saját lakásában.

tóthferi kiles az ajtón.

tóthferi áll az ajtó előtt és engem néz.

tóthferi jön le a lépcsőn.

és engem néz.

kicsoda tóthferi?

és, ki vagyok én?

apehes, gázos, vizes, ikávés, testvér, kurva?

akitől félni kell.

ismer öt éve.

nem tőlem fél, hanem mindenkitől, aki belép a házba.

itt született.

ő a ház szelleme.

mindent tud.

amikor nem részeg, akkor is alig függenek össze a mondatai.

önmagával.

a világgal igen.

a világban agresszió, regresszió, düh, másnaposság, igazságtalanság, aljasság, piszkosság, mocsok és dilettantizmus, erőszak és vidéke.

tóthferi összefüggéstelen monológjaiban a való világ teljességgel lefedett térerejű realitása tombol.

tóthferi valóság.

a többi illúzió.

 

mióta nem szól, hiányzik.

akik fújják, tudják.

muszáj kitöltenünk a halandóságunk tudatából örökkön támadó, hideg, néma űrt

 

ülős.

inkább esős.

belső.

hideg és felhős.

antihős.

akárki.

szobája űr.

szeme rozsdás levél.

ír rá az idő.

vörös ereket.

később fény.

helyetted.

 

minden mindennel összefügg.

semmi sincs sehogyan.

legalább 25 évet voltunk-vagyunk a Hungiban.

Kass Szálló, Szeged.

színházakat vittünk, talán viszünk is még, ki tudja?

ki tudja?

rajtunk múlik?

nagyképűség a jövőbe vetni a horgunkat, de legyen!

most egy plakát hirdeti, hogy “buli az árvízkárosultak megsegítésére”.

hát, nemtom.

ízlésileg én már aligha vagyok avantgarde.

a buli lehet segítő műfaj, de címbe emelni ízléstelen.

na?

és?

semmi.

a dolgok a nevükkel kezdődnek és a nevükben végződnek.

Halász Péterre emlékszem.

a perzsa darabját játszotta a Hungiban.

akkor éreztem úgy, hogy a dolgok a helyükön vannak.

a romok élnek, az élők épek, a színház ópium, akár gyenge a darab vagy éppen kitépték már az idők a valódi helyéről.

mindegy.

jó buli volt.

az Ache díszletként és kellékként használt könyvei évekig ott lógtak a vasoszlopokra kötözve.

minden évben megnéztem őket, akár egy kiragadott pillanat, az anyaggá tett múlt, ami színház nélkül is azt jelentette, itt jártunk.

ennyi ismerős belőlünk, még, ha elmúlt már ez is.

az oszlopok üresek.

tartják az üres romokat.

önmaguknak, önmagukért.

ezt a bulit is kibírják majd.

szó és beszéd nélkül.

hát, hallgatok magam is.

 

a műszaki lapomról a szervízkönyvemből válogatok témát - a témaszűke fennforog, szezonális az uborka (150 a piacon az apró, de volt 120-ért is, na? ugye, hogy tudok? szőlő? 480, de naaagyon édes, figyu ugye, hogy ma már mindennek naaagyon kell lennie, és nem baj, ha édes, és néztem X-fucktort is, sőt, Magasztár ötöt is, hát, volna azért témám, rémeim sem alszanak, valamelyik álmomban 2×2 dl bort hajítottam le, csak azután kapcsoltam, hogy nem iszom, de jó sokáig nem tudtam, hogy álmot dobok éppen a halhatatlan lelkek társbérletében, és azt sem tudom, hogy élek-e, azon túl, hogy később rájöttem, még mindig álmomban, hogy most álmodom, és a komámat is meglevegőztettem, kerekes székben tologattam a klinika lejtős bejáratán, éppen egy kicsúszó papuccsal dobtam volna egy hasast, afféle fogsorigazítót, amikor arra gondoltam, hogy mennyire jó fej vagyok vagyis, nem! dehogy! arra gondoltam, hogy a vérző szám elé kapnám a kezem, de addigra már a komám megindulna visszafelé, háttal lefelé, átgázolna a szék rajtam vagy éppen felborulna, így toltam vidáman, leendő sebeimet nyalogatva, hogy ne kelljen teljesen a komám állapotát magamhoz engednem, a széket, a kerekeit, a testét egészen, ami kicsit most nem műxik - vagyis magáról az admin szerkesztési felületéről, amely tájékoztat engem, hogy a nemtommi már 818 spamtől megvédett, s egyedül örülnék ennek, csöndesen, ám a feliratban az is szerepel:

micsoda szerencse.

nos, ezzel most nem vitatkoznék.