lenn, hol a hölgyek.
őrzik.
kúszik az.
újra meg újra.

 

a hazám, ma:
rántott szelet, vegyes köret.

 

és, amikor majd újra normális(abbnak) kell lennünk?
ki fogja kimondani az egyszerű, használható mondatokat?
és elhinni?
fogja-e bárki is?
he?
(meghallgattam egy valaha volt műsort a Magyar Rádióban, többnyire volt és közeli kollégáim dolgozzák most. a műsor idén húsz éves. azon túl, hogy a jó édesanyja sem ismerne rá - 13 perc beszélő rész, aztán átkötés archív anyagra, aztán az Időfutár című esti műsor promója, közben lekonfok és felkonfok, következő műsorok tartalma, szignálok és átkötő zenék. a műsor címe ma is az, hogy VENDÉG A HÁZNÁL. pedig nem. ILLETÉKTELENEK A MAGYAR RÁDIÓBAN. ezt a címet kérem használni, amíg - ideiglenesen - ott teccenek (sicc!) tartózkodni!)

 

majd később történik, később.
aztán gyanús, ahogy elérkezik.
történik, és elmúlik.
a múlásban van.
te, maradsz.
tovább történteted.
padig, az már a hátad mögött, a hátadban.
nézi a hátad.
ha visszanézel, annyi.
ha nem veszel tudomást róla, a hátadról, annyi.
egyáltalán, a hajadnál fogva.
ki, ki a kurva időből!

 

régi rádiósok találkoztak tegnap a FÉSZEK-ben.
magam is régi rádiós voltam tegnap.
bár, alulról szagoltam az átlagéletkort.
Hárs István Örökös Elnök, éppen 1988-ban vált meg a Magyar Rádiótól, amikor én beléptem a Szegedi Stúdióba.
egy komplett - jórészt méltatlanul eltávolított emberekből álló - Magyar Rádió(s) volt ott a találkozón.
közel kétszázan.
másfél óra alatt, amíg ott voltam, a mai aktívak közül is megjelentek néhányan.
a bátrak?
a maradék szakemberek, akik még részesültek abból az ethoszból, ami hajdan ezt az intézményt jellemezte?
bizonyára.
most az 1-2 éves senkiháziak pattogtatják a 20-30 éve ott dolgozókat.
sem a szakmához, sem az ethoszhoz nincsen közük.
csak lojálisak.
azért verték szét a külföldi és belföldi tudósítói hálózatot, mert az egyik hírencfőnök szerint, “ami nincs az interneten, az nincs”.
ez faszság.
a rádiózás szakma, saját emberekkel, saját hírekkel, saját szakmai hitelességgel.
a hírbérenc mondatában 100% hozzá nem értés, butaság és gőg keveredik, éppen azzal az indokkal, ami miatt szétvertek egy nemzeti intézményt.
a Magyar Rádiót.
amit, persze, nem csupán szakmai indokokkal - azaz, álszakmai indokokkal - semmisítettek meg, hanem puszta önkénnyel, politikai megrendelésre, a közszolgálatiság teljes felszámolásával.
régi kollégám mesélte a FÉSZEK-ben, hogy ő például, olyan felkonfokkal dolgozik továbbra is, amelyek szellemet és szellemességet visznek a műsorba, az egymondatos sültbolondok, lusta disznók és hatalmukkal visszaélő “vezető” nemrádiósokkal szemben.
a felkonf, mint lázadás.
vicc ugyan, mégis le a kalappal a kolléga előtt.
nem adja a mondatait.
néztem aztán a hajdani legendákat, Bölcs, Mester, Domány, Ambrus, Cs. Kádár, Sződy, Pásztor, Váradi, Ördögh, ahogy a sütik, szendvicsek, pálinkák, borok, pogácsák, üdítők között, szinte megrészegülve mondták és mondták a magukét a találkozások eufóriájában.
lehettünk volna kamikázé?
amikor nyakamba borul a Mester, aki a hangtechnikusok hangos kis asszonya volt - jelenleg munkanélküli?
amikor a kezemet szorongatják, a csak látásból ismerősek, akik nevemet sem tudják, ahogy nekem sem ugrik be az övék?
amikor megszorongatom a Hárs Úr kezét, holott nekem még elnököm sem volt?
amikor minden szögletben izgatott vénemberek vigyorognak, mint a tejbetök?
amikor nem a lejárt múlt, a kiszaladt bakelit, az elszakadt szalag csöndje, hanem a jelen voluméje zsong, hullámzik, árad és befogad?
megfogadtam - régebben már -, annak a bandának, amelyik az én Magyar Rádiómat szétveri, embereit nyomorba dönti, száműzi, megalázza, sem a politikai, sem a társadalmi, sem a média térben esélyt nem adok, fikarcnyit sem.
megértést sem.
megbocsátást sem.
nem is gyűlölöm őket, dehogy.
hiszen nincsenek, nemlétezők, és ennek a Mi Rádiónknak soha nem is voltak, soha nem is lesznek emberei.
hé, akik még ott, tartsátok meg a mondataitokat!
visszajövünk, ha élünk, és lesz még majd, kinek.