végy egy helyet (kis zsinagóga)

néhány barátot (régiek, újak, szépek és bolondok)

évelő virágokat (török szekfű)

egy letört faágat (vihar)

lapátot (gereblyét)

a technika legújabb vívmányát (iPad)

munkát (metszőollóval)

egy színházat (vasárnap nyit)

és a mai napot (ellopott délután)

közben (ballagás a szomszédos iskola udvaron)

végül (ma sem éltünk hiába)

napnyugta (az élőknek szombat)

s a holtaknak?

az emlékezet.

 

jönnek sorban a levelek, kinyitom, eldobom.

közöm, nincs közöm.

nincs közöm, legfeljebb annyi, hogy kérdeztem egyszer, hogy van?

mondta rosszul, hogy beteg van a családjába, fiatal beteg.

morogtam pár szót - jobbulást - hát, mintha húzta volna az arcát, egy vonással még feszesebbre, mintha maga sem bízna, a kedvemért sem, az ostoba, közhelyes kérdésével valami igazi, mély sebbe trafáló kérdésével a pillanatnyi mondanimuszájvalamit kitöltő, udvarias csávó kérdésére sem íródna át a valósága valami mássá.

aztán néhány hete beszéltünk hosszabban, ha nem haragszik, de mégis micsoda ez, kérdeztem, és elmondta végül.

már nem kívántam jobbulást, azaz igen, nagyon is és igazán, egyáltalán nem udvariasságból, mégis sokkal hiteltelenebbül, mert beláttam, hogy oda, ahol ők vannak - fiatal férj és felesége - már nem láthatok, nem is illene további biztató szavakat nyomatni, meg a pozitívat, amit ilyenkor szokás, s hogy nézné talán mindennek - ennek is - a jó oldalát, mert, ami nem öl meg, az megerősít.

ami pedig megöl?

elképzeltem azt a nőt, ott, ahol csövekkel és fájdalommal.

elképzeltem, hogy egyedül, akárhogyan is, de abba a testbe zárva, ami éppen halni készül.

elképzeltem, hogy sem isten, sem ember.

aztán nem képzeltem el, hogy sem isten.

csak azt, hogy sem ember.

most pedig nincs mit elképzelnem.

kinyitottam egy levelet, aminek rosszhír volt a címe, aki írta, azzal nem vagyok rosszhíres viszonyban, tehát elolvastam, most.

mintha a napokban láttam volna a fiút az egyetemen, azzal a félszeg, jóindulatú, ám a szája szélein darabokra tört mosollyal.

köszöntünk, nem kérdeztem.

majd később, majd sokára, majd egyszer.

ha már nehéz emlék lesz a gyász is, egy fekete fodor az idő testén.

 

nem lehet ünneprontók nélkül.

na!

akkor kérdezem:

ha egy választás győztes pártjának elnökét kormányalakításra kéri föl a Köztársaság Elnöke, akkor ottan a demokrácia ünnepe van vagy normális ügymenet.

(gondolkodási idő indul!)

na, ugye!

köszönöm!

 

gömbölyű.

ja.

vannak péel a németek.

ahogy Olic is.

nem az a nagy pomádé, meg píárkirályság.

vagy a HálLajos, ahogy edzi a Bayernt.

pofa lapos.

na, hogy ezek nem nagyon jutnak messi.

volt mondva, kinevetésileg.

azért nem innék rá gyufát.

hogy péel a BEK győztest idén nem a Münnich adja.

legalábbis van egy ilyen jóslófájásom.

vagy toló?

amúgy beszarás!

 

az igazán az olyan, mint az édes szőlő, a nem igazán pedig akár olyan is lehet, mint a savanyú.

tegnap láttam egy szép lugast az egyik kerti nyaraló körül.

szép volt, mert zöld és körbe-körbe fonta a teraszt.

szőlő igazán nem volt rajta, pedig jó bornak is kell a cégér.

tehát minden lehetséges.

alma, körte, narancs.

kacs.

csakugyan.

(a szövegben, hol rejtett, hol nyilvánvaló módon Cseh Tamás idézetek rejtőznek, hiszen a kő kemény lesz és a vaj puha.)