ottónak!

jött, jött a Lábtalan Ember, jött ki a bolt ajtaján, és forgott, lassan forgott, mert a lábtalanok csak lassan fordulnak el, égtől a földig és a sárba végül, ahonnan valamikor vették őket, talán lábuk is volt, igen, az érszűkület, a cigi, a pia még nem vette le a lábfejeket - miféle nyelvi bravúr ez, magyar barátaim? he!? lábfej? - csak félig láttam a sziluettjét, mintha árnyék volna, apró lépteivel, bőrbunkókon, ahogy halad, bőrökkel dolgozott a nagyapám, lábbeliket készített, Lábbalvaló Embereknek, suszternagyapám, bőröket dolgozott bele a cipőkbe, csizmákba, néztem a csirízt, a tűt és az árakat, a cérnát, ahogy odaszorítja az idők végezetéig, oda a marhák vastag bőrét a finom disznóhéjjakhoz, ó, ha tudtam volna, én is varrtam volna, a lelkekbe varrtam volna a nagyapám kezeinek eres mintáit, hogy most is visszanézhessem, mint valami mélypszihózisban legszentebb valóságálmaim, a Lábtalan Ember mit csinált, ahogy jött ki, kifelé a boltból, még nézett befelé, és a feje is fordult, de a test még nem engedett, szedtem galacsint a lábujjaim közül, köszönöm, néztem a fekete galacsint, köszönöm, Uram, most tiszta ujjaim között, most később, nekem, most is ott lehetne a fekete kosz, drága, büdös piszok, izmos, kis golyók, ajvé, pöckölni vele, hopp, és a cipőben is, nyújtóznak, vannak a buta ujjak, nem is tudom, vannak, nem is tudom, mivégre, mert a Másik Lábtalan Embert be kellett rángatnom az autómba egyszer, ott feküdt, részegen, a gatyájából a segge vágata világított, emeltem, mindig magasabbra, csak emeltem és nyögtem, nem is tudtam, ahogy a fekete, bőr tuskóit néztem, hogy meddig kell emelni egy Másik Lábtalan Embert, hogy egy Suzukiba beférjen, hogy ne szálljon át rajta, át a tető fölött, át a tízemeletesek fölött, a részeg Lábtalan, ő, aki végül mondta, ide jött, ide, ebbe a házba, az autóval szemben álló tízemeletesbe, nem akarna most messzebb menni, és én elvittem a kapuig, a szaros, összehugyozott nadrág alá raktam valami papírt, valami rongyot, mint pelenkát, csak óvatosan, hogy ne legyen folt, Istenem, hogy foltmentesen vigyem haza a Másik Lábtalan Embert, aki intett végül, hogy jó, nyolcvan méter után, a kapuban már jó, rakjam csak ki nyugodtan, innen már jó lesz, néztem vissza, ült a járdán, nézett engem, a jótevő engem, aki néztem a papírt, a rongyikát az ülésen, amit átitatott a Másik Lábtalan Ember fanyar szaga, a test, a testetlen alkohol, a gyomor, a fogak, a száj, átitatott minden, csak a lábfej nem, az nem itatott át semmit, azt elégették, levágták, kitették egy hideg bádog csetresbe, valami orvosi edénybe, ami a kezeknek és a lábaknak van rendszeresítve, az élők csöbreibe, ahová az elhullott testrészeket teszik, mielőtt tovább tenyésztik belőle a fájdalmat, a fájdalmakat, a személyes és közös fájdalmakat, mindet, mielőtt egy szép, és egészséges kar ki nem hajítja mindet a picsába.

 

mondom, hogy a menedzser is hallja: legutóbb akkor találkoztunk, amikor extázis volt a bemutató után, most pedig krízis van a bemutató előtt, de ez az élet rendje.

na.

azért remélem, más nem hallotta.

 

nagy és kerek, egy földbe vájt és oldalt kövekkel kirakott gödörből nő, a gödröt később csinálták, már a tölgy életidejében, hogy valami emberivel jelezzék, hogy a tölgy már az emberek előtt is itt volt, az emberek csak jeleztek és zaboláztak rajta, jelezték, hogy ki az úr a háznál, valójában csak annyit tettek, hogy meghajoltak a tölgy nagysága előtt, de ezt úgy kellett tenniük, hogy igazítanak valamelyest a természeten, akárha olyasmivel kellene korrigálni, amit a tölgy nem tudna magától is, hogy “hol van”, ha már nem vágták ki, mondván, “útban van” az építkezőknek, ám, akik ide építették ezt a szellős telepet, nem barbárok voltak, a meglévő fákat megvédték és inkább még szaporították is a számukat, hogy az ember diadalmasan jelezhesse, ura a helyzetnek, ám, ami odabenn, a tölgyben - és a többi fában is - történik, azt bizony sem az építők, sem a lakók nem befolyásolhatják - megszüntethetik, igen, ronthatják vagy javíthatják a feltételeket - de a bent számukra akkor sem létezik, a rostok, a folyadékok, a sejtek, az atomok és a fény odabentje, az érintetlen, önálló, végtelen és felismerhetetlen, akár ha saját belsőnkre tekintenénk, hogy tölgy vagy ember.

véletlen műve csupán.