Ülök a barátomnál.

Nézzük a klippet, amin Jacko adja a halottak élént.

Fura ez a barátom, discós lett, a fene gondolta volna.

Jól mozognak a holtak, kelnek ki a sírokból, még nincsen ez a médiabumm, még minden cucc az egy tévében megy, az egy csatornán, nincs letöltés százszor, csak a duma.

Láttad?

Azóta a barátom meghalt.

Csúnya ügy, önkéz, kegyetlen kimúlás.

Akárcsak a fiú, aki öt éves kora óta nyomta a showbizniszben.

Nem volt gyerekkora, mondta az egyik kolléga a halálhírre.

Azaz, maradt a mindenre kiterjedő gyerekkor.

Talán - nem a hasonlóság miatt - ez történt a barátommal is.

Nem bírt a mindenre kiterjedő felnőttkorral.

A kikapcsolt tévé képernyőjén egy pillanatra felvillan az arcunk.

Még minden előttünk van, aztán elnyel bennünket az elektrosztatikus vakság.

Kilobbanunk, emlék vagyunk.

De csak az élők az élőknek.

A halottak nincsenek.

Hiába.

Minden.

Ez a bejegyzés 2009. június 26. péntek 19:00-kor készült és a következő kategóriákban található: Szöveg. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.