Ülök a barátomnál.
Nézzük a klippet, amin Jacko adja a halottak élént.
Fura ez a barátom, discós lett, a fene gondolta volna.
Jól mozognak a holtak, kelnek ki a sírokból, még nincsen ez a médiabumm, még minden cucc az egy tévében megy, az egy csatornán, nincs letöltés százszor, csak a duma.
Láttad?
Azóta a barátom meghalt.
Csúnya ügy, önkéz, kegyetlen kimúlás.
Akárcsak a fiú, aki öt éves kora óta nyomta a showbizniszben.
Nem volt gyerekkora, mondta az egyik kolléga a halálhírre.
Azaz, maradt a mindenre kiterjedő gyerekkor.
Talán - nem a hasonlóság miatt - ez történt a barátommal is.
Nem bírt a mindenre kiterjedő felnőttkorral.
A kikapcsolt tévé képernyőjén egy pillanatra felvillan az arcunk.
Még minden előttünk van, aztán elnyel bennünket az elektrosztatikus vakság.
Kilobbanunk, emlék vagyunk.
De csak az élők az élőknek.
A halottak nincsenek.
Hiába.
Minden.











Közben meghalt Szigeti Lajos Sándor. \Tragikus hirtelenséggel\ - szólt a rövid hír első mondata a Magyar Nemzetben. Néztem a neten: a nevére 63 ezer találat. Gazdag életmű, mondhatnánk, ennyi hivatkozással. Akkor miért csak egy szűkszavú rövidhír egy országos napilapban, egy hírügynökség oldalán és az egyetemek oldalain, ahol tanított. Nézem a Délmagyart: semmi. Beütöm a keresőbe: nekrológ. Semmi. Igen, hiába. Minden. Csak ülünk a \háborítatlan reménytelenségben.\