Panyókára vetve.
Úgy a világot.
Nem, mintha nem komolyan.
De nem mellre szívni.
(hanem? hova?)
Soha, senkinek a hírét nem hallottam még itt.
A halálhírét.
Mert, persze, szinte figyelve sem oda (halál), írom az ezt és azt.
Jövök, megyek.
Szőrmentén - az meg mifene?
Egyébként ez is Ottlik (mint annyi más, péel egy spanyol csókának meg kellene írni - a nemírósnak -, hogy van az Ottlik, aki vagy 35 évig nemírta a Budát, aztán meg is halt, de egy másik író, a Péterekből, összerakta a Budát, amit az Ottlik írt, de végül nem írt meg soha, nem fejezte be, és nem is fejezte volna, mert nincsen az az örökélet - és az a pénz se nincsen -, amiért befejezte volna, mert nem, csak!).
Mondhatom így - a Lajoska?
Nem mondtam soha így, tehát nem mondom.
Hányaveti, túl a panyókán.
A Tanár Úr, maradjunk ennyiben, elment most a kedvenc költőjéért.
József Attila, na, neki nem ment ez a panyóka ügy.
És nem is takarékosan szívta végig, nem ám, de nagykanállal.
Legyen nektek könnyű a Föld!
Mit is beszélek, szét, rá, ide, oda.
Édes Öregem!
arról a szigetiről beszéltek/emlékeztek/ akiről nem is olyan régen az És-ben írt Esterházy és aki a a csaba tesósa?
akárhogy is : részvétem.
de mi van a csabával?!
Róla beszélünk. Csak reméljük a reménytelenségben, hogy Csaba jól van. Már a körülményekhez képest—-ahogy szokás ezt. Mondani.
Igen. Róla. József Attila avatottja. Igen.